Amikor egy ajtót végleg bezárunk magunk mögött

Gyakorlatilag felszámoltam az eddigi, tárgyi életemet.
Eladtam, elajándékoztam vagy kidobtam szinte mindent.
A végére maradt néhány cipősdoboz, egy nagyobb doboz, pár kép a falról, néhány személyes darab, egy 20 kilós bőrönd és egy hátizsák tele műszaki dolgokkal.
Ennyi.
Hatvanegy év után a fizikai életem nagy része belefért egy kisebb személyautóba.

A történet elsőre jól hangzik, hiszen várt rám az új élet.
De közben volt benne valami kegyetlenül nehéz is.
Mert nem csak tárgyaktól váltam meg.
Nem csak bútoroktól, dobozoktól, polcoktól, apróságoktól.
Hanem emlékektől.
Korszakoktól.
Régi önmagamtól.
Olyan daraboktól, amelyek valahogy még velem maradtak akkor is, amikor az életem más részei már korábban szétestek.

Elköszöntem étkezőasztaltól, ami körül még a család együtt töltött boldog eseményeket.
Búcsúztam a salgópolcomtól, ami hű társként volt mellettem a rendszerezésben.
Voltak kisebb tárgyak, amik kívülről nézve talán semmiségnek tűntek volna, de nekem egyedi történetük volt.
Bizony-bizony az elengedést a testem is megérezte. Mintha kiszakították volna belőle, elemi erővel tört fel a rosszullét, hidegrázás megmagyarázhatatlan és amúgy alaptalan tünetekkel tarolt le.
Mintha a testem is tiltakozott volna, hogy ez most már túl sok. De túléltem, kibírtam, erősebb lettem és bár fájdalmasan, de világossá vált, hogy nincs vissza út.

Ez az egész folyamat megtanított valamire.
Arra, hogy sokszor nem is azt nehéz eldönteni, mit vigyek magammal.
Hanem azt, hogy ki vagyok akkor, ha már nem vesz körül mindaz, amibe eddig kapaszkodtam vagy támaszom volt.
Dilemmák:
Mire van valóban szükségem?
Mi az, amit csak megszokásból őrizgetek?
Mi az, ami már nem szolgál, csak emlékeztet?
Mi az, amit akkor is magammal viszek, ha már semmilyen dobozba nem fér bele?

A végén rájöttem valamire.
Az ember nem a tárgyaiból áll.
De néha csak akkor érti ezt meg igazán, amikor el meri engedni őket.
Nálam így kezdődött Grúzia.
Nem a repülőtéren.
Nem a beszállókapunál.
Nem a levegőben.
Hanem ott, amikor az életem elkezdett lecsupaszodni arra, ami valóban a kezemben marad.
Lehet, hogy néha nem azért veszítünk el dolgokat, mert kevesebbek leszünk tőlük — hanem azért, hogy végre meglássuk, mi az, ami nélkül is egészek tudunk lenni.